Szerepváltás – közelítések a kalazanciusi munkához

Lédemajer János a szerszámkészítő tanulók mestere, Tatai János nevelőtanár. Mindketten másik munkakörben kezdtek el dolgozni Gödön, messzebb a gyerekek világától. Mindketten Jánosok, egyikük szűkszavúbb, másikuk beszédesebb. Mindketten bátran bevallják, hogy nemcsak tanítanak, hanem tanulnak is. Mindketten kiváló példák arra, hogy a változásban is van állandóság. Mindketten…

Tatai János derűjét nehéz elrontani. Nap közben ritkán látni, de gyorsan megtalálják gyerekek és felnőttek egyaránt, ha már a villa épület mögött parkol a kocsija. Felügyel az ebédlőben, délutáni foglalkozást vezet, mentorkodik és közben folyamatosan szépíti az iskola udvarát. Persze nem egyedül.

 

• Mióta dolgozol Gödön?
• 1993 óta. Gimnázium után nem sikerült a gépészeti főiskola. Hivatásos jogosítványt szereztem. Az autó fülke bezárt világot, egyedüllétet jelent, szerettem volna nyüzsisebb hétköznapokat, több emberi szót. Ezt elmondtam egy barátunknak, Burger Ferencnek, aki akkor alsógödi plébános volt, itt hittant tanított. Tudta, hogy az iskola sofőrt, gondnokot keres. Hamarosan találkoztam az akkori igazgatóval, Golda Gáborral, ő vett fel.

• Ismerted előtte a piaristákat?
• Nem, de aki felvett, minden főnökömtől különbözött, barátságos, megértő volt. Számomra ő volt a piarista, tőle kaptam az első Kalazanciusról szóló könyvet. A másik piarista Jelenits atya volt. Egyszer koszos munkát végeztem, arra lettem figyelmes, ott áll mellettem. Tiszta, vasalt ruhájában átverekedte magát egy kupac sitten, hogy velem lekezelhessen. Nem utasított, nem számon kért, de sokszor családom felől érdeklődött, és tényleg érdekelte, mi van velem. Egy biciklitúrán láttam, ahogy az általa főzött ételt osztotta. Miközben nekem is szedett, arra gondoltam, hogy Kalazancius is így csinálhatta.

• Azóta a kollégium nevelőtanára vagy, ez hogy történt?
• A kezdeti idő, amibe csöppentem, érdekes volt. Ha érkezett egy teherautó, akkor azt kezdtük lepakolni. Közben jött a mester, kaptam tőle egy listát, hogy mire van szüksége a műhelyben, egy órán belül. Akkor pénzért mentem az irodára, ami egyben a tanári, a titkárság, a gazdasági, de az igazgatói is volt. Egy nap sok ember talált meg, jó volt megtapasztalni azt, hogy kellek. Ezt azóta is érzem. A mesterek adtak segíteni tanulót, a gyerekek szívesen jöttek. Akkoriban úgy működött a kollégium, hogy egy-egy tanár maradt bent a kollégistákkal. Az iskola egy családként működött. Egyszer az igazgató behívott és elmondta, ő el tudna engem képzelni nevelőtanárnak. Több mint tíz éve vagyok a kollégiumban, még mindig nem csinálom jól, de akarom jobban, és azt érzem, hogy itt a helyem.

• Hogyan jelenik meg a munkádban a piarista karizma?
• Sokat gondolkoztam Kalazanciuson. Ő egy gazdag, nagy karrier előtt álló fiatalember volt. Ezt feladta, hogy reménytelen kilátásokkal bíró, csóró csibészek számára reményteljesebb jövőt teremtsen meg. Nem lehetett könnyű. Az evangéliumban olvashatjuk, hogy egy ember szívének állapotát elárulja, hogy mire költi pénzét, mire van ideje. Ma a világ azt sugallja, hogy valósítsd meg önmagad. Van, aki viszont bátor, és azt mondja, hogy én adni fogok! Szerintem Kalazancius, és a piarista rend tagjai is egy ilyen kalandba vágtak bele. És azért tudják csinálni, mert megtapasztalták, ha valamit Istennek adok, százszorosan visszakapom. Hogy ez működjön, ahhoz át kell nyomni egy kapcsolót, igénybe kell venni egy láthatatlan energiaforrást, melyet szerintem Kalazancius ismert. Hálás a szívem, mert látom, hogy sok kollégám ezért nem ég ki.

• Mit tartasz örömtelinek abban, amit csinálsz?
• Olyan fiatalembereket kísérhetek életük egy szakaszán, akik nemzetünk gerincének részei lesznek. Nagy öröm, mikor évek múlva visszajönnek, külföldről is felhívnak. Vannak olyan kollégáim, akik a kollégistáim voltak. Nagy öröm, mikor a fiúktól tanulhatok. Nem ritkán kérem segítségüket hiányos informatikai ismereteim miatt. Ők erre: János, még ezt sem tudja? Én: – Honnét tudnám, mit gondolsz, akkor miért vagy te! A fiú: – Még hányszor mutassam meg? Na jó, hát figyeljen. ….kezdődik az oktatás, és boldog, hogy ő lehet a tanár. És nagyon figyelek, mert szeretném nem elfelejteni.

• Mit tartasz nehéznek?
• Nagyon nehéz egyformán kezelni őket. Van, akivel szívesebben beszélgetek, pedig tudom, hogy másnak inkább szüksége lenne a meghallgatásra. Nehéz ahhoz odafordulnom, aki nem tisztel. Duzzogok, hogy: „Mit képzel magáról”! Pedig abban a pillanatban tán jobban el vagyok telve magammal. Az is nehéz, mikor valakitől meg kell válnunk, és nem tettem meg mindent. Aztán néha nagy önsajnálatba zuhanok, hogy : „Ó, szegény én, már pedig én többet érdemelnék”. Ilyenkor jó ha eszembe jut Kalazancius, valamint egy másik ember, akit Müller Györgynek hívtak. Életét szintén a szegénymgyermekek megmentésére szentelte, tőle függ ez az idézet a szobám falán: „Nem illik, hogy a szolga nagyságra, gazdagságra, tisztességre törekedjen ebben a világban, ahol mestere szegény, kicsiny és megvetett volt.”

Lédermajer János az iskola talán legrendezettebb, de mindenképpen legújabb, szerszámkészítő tanműhelyében található meg általában. Rutinja túlnyomórészt akkor jön jól, ha többedszer is el kell mondania valamit. Büszke rá, ha diákjai önállóak, sikeresen levizsgáznak, és arra is, hogy autójának rendszámtábláján még ott van a „Merkúr” felirat.

 

• Mióta dolgozol Gödön?
• 8 éve, talán 2006-ban jöttem ide, bár ezt Heni (az iskolatitkár) tudná igazán megmondani, mert majdnem ugyanakkor érkeztünk. (Nevet, majd kantáros nadrágjának felső zsebéből elővéve a telefonját, már tisztázza is gyorsan.) Szóval 2006-ban jöttem.

• Ismerted előtte a piaristákat?
• Igen, hiszen a fiam is ide járt, ebbe az iskolába. Igaz, akkor még más volt az igazgató. Nekem már a harmadik igazgató-főnököm van, sőt, a negyedik gazdasági vezető, mióta itt vagyok. Mikor gondnok voltam, akkor még ők voltak a főnökeim.

• Adódik is a kérdés, szerszámkészítő mesterként, vagy gondnokként könnyebb Neked?
• A gondokságot kötetlenebbnek éreztem, ott sokat kellett utazni, mégis kevesebb felelősségem volt. Akkor még szinte minden nap be kellett menni Budapestre valamiért. Aztán kialakult ez, hogy szerszámkészítők is lesznek, először még gépműhely nélkül, a mostani konditerem helyén tanítottunk. Mindenki kivétel nélkül megszerezte a szakmunkásvizsgát, pedig nagyon nehéz helyzetben voltunk.

• Hogyan jelenik meg a munkádban a piarista karizma?
• Én mindig is vallásos, templomba járó ember voltam. Nemes Gyuri atya miséire szoktam ma is járni Vácon. Szóval a hit nem jelentett újdonságot. Na meg az is előny, hogy 34 éve emberekkel foglalkozom. 1966-ban kezdtem el dolgozni, hosszú időn át voltam csoportvezető, mielőtt itt kezdtem.

• Mit tartasz örömtelinek abban, amit csinálsz?
• Azt, hogy amikor bejön ide egy gyerek, azt sem tudja, mi az a fűrész, vagy kalapács. Fél év múlva pedig a nyersvasban meglátja a kész munkadarabot. Fontos, hogy itt mindenki magának csinál szerszámot. Úgy jobban érti, jobban is becsüli, mint ha kap egy készet. Először szemmel leolvasható tolómérőt kap és csak azután a digitálisat. Mindig mondom nekik, hogy a gyárban is fejben kell majd számolni… Ha elront valamit, neki kell helyrehoznia is, tudja, hogy nem ’majd az öreg’ megcsinálja. Lehet, hogy másfél napja arra megy rá, hogy kijavítja, de akkor is megtanulja, hogy következményei vannak annak, ha hibázik. Szeretném, ha jó értelemben véve versenyeznének egymással, hogy többet tanuljanak egymástól. De nem hagyom, hogy ebből konfliktus legyen, hanem inkább szólok, hogy segítsék egymást, hogy ne maradjon le senki.

• Mit tartasz nehéznek?
• Nézz ki oda! (A mesteri szoba ablakán a dolgozó gyerekekre mutat.) Hat gépen dolgoznak szinte nem is hozzáértő gyerekek. Mert azok. Együtt stresszelünk naponta azon, hogy megfogta-e rendesen az anyagot, százszor elmondom, hogy csinálja, aztán van, hogy mégsem úgy. Egyik gyerek mar, a másik esztergál, és itt vannak a legveszélyesebb gépei az iskolának. Az a legfontosabb, hogy adódhat, hogy fölrobban a kő és a falat kiüti, de gyerek ne sérüljön!

(Megjelent a Piaristák MA 2014/1 számában)