Megemlékezés az aradi vértanúkról

A templomban tartott szentmise után Galazek Gergely tanár úr szavait hallhattuk, melyet itt teszünk közzé:

Exitus acta probat. Tettet, a vég igazol. Egy nemzet történetéről a gesztusok sokszor többet árulnak el, mint az emlékművek vagy a történelemkönyvek. Az aradi vértanúk nevét a magyar lakosság többsége valószínűleg nem tudja elsorolni, s bizonyára sokan vannak, akik egyetlen aradi vértanú nevét sem ismerik. Ám aligha van Magyarországon olyan felnőtt ember, aki ne hallotta volna, hogy „magyar ember nem koccint sörrel”, hiszen „az osztrákok sörrel koccintottak az aradi vértanúk kivégzése után”. S vajon nem előbb hagyomány-e ez az egyébként aligha igaz legenda, mint ha valaki tudja a vértanuk nevét, de mit sem tud tetteikről, arcuk vonásairól? Nem őszintébb-e egy ilyen, megörökölt hagyomány, mint évente egyszer a megannyi összehalmozott koszorú és fátyolos hangú megemlékezés?

Perek, besorozások és kivégzések. Gyakorlatilag nem volt olyan magyar család, amelynek valamelyik tagját ne érintette volna a megtorlás. És ha valamely csoda folytán egy családból senkit nem állítottak hadbíróság elé, vagy nem soroztak be katonának, az áprilisi törvények eltörlésével, és a független magyar állam felszámolásával az ország valamennyi lakosa érintetté vált. Olyan politikai indíttatású, gazdasági jellegű sokk érte ezáltal az egész társadalmat, amelyhez csak Trianon vagy az 1948 utáni államosítások hatása mérhető.

1848-1849 az egész társadalom közös élménye volt, s ezáltal a megtorlás is azzá vált. Ellentétben a huszadik századi megtorlásokkal és a terror más megnyilvánulásaival, ez a megtorlás nem kettészakította, hanem összekovácsolta a társadalmat. Egy idegen hatalom idegenek által végrehajtott bosszúhadjáratát szenvedte meg az ország: a hadbírák között csak elvétve találunk magyarokat, a megszálló katonaság, a csendőrség nem magyarokból állt, s a magyar társadalomnak nem volt olyan rétege, amely hasznot húzott volna a megtorlásból. A császár és királyhű magyar arisztokrácia szörnyülködve fordult el az aradi bitófáktól. De borzongott Ausztria polgársága is. Azt elvárták ugyan, hogy az ifjú uralkodó, ha kell szigorral fog a magyarok felé szólni, de várták az amnesztiát is, melyet korábban III. Károly megadott Rákócziéknak. De Ferenc József hallani sem akar amnesztiáról. Megalázottnak érezte magát, mert hatalmának első napjain már hadat viselt saját népe ellen, megalázottnak mert a paraszti nép magát Bécset fenyegette, mert egyedül nem tudta a szabadságharcot leverni, s mert magától a legnagyobb katonai erővel rendelkező uralkodótól, a cártól kellett segítséget kérnie.

A vértanúk nem azért lettek vértanúk, mert valamennyien társadalmi, etnikai vagy vallási csoporthoz tartoztak, hanem azért, mert tetteikkel egy olyan polgári alkotmányos modell megszületését és megőrzését szolgálták, amely nem illett bele a Habsburg Birodalom vezetőinek önkényes elképzeléseibe. A tudatosság – a harc vállalása – az az elem, amely megkülönbözteti ezeket az embereket a huszadik század sok százezernyi ártatlan áldozatának többségétől. Vitatkozhatunk azon, hogy akik 1849 augusztusában választhattak a maradás és az emigráció között, tudatában voltak-e annak, hogy mi vár rájuk, s hogy tudatosan, vagy csupán téves derűlátásból maradtak-e itthon. De tudjuk, és ők is tudták, hogy az első kivégzések már jóval Világos előtt megtörténtek. Maga Görgei a magyar seregek főparancsnoka is azt mondta az utolsó aradi haditanácson, ahol majdnem minden vértanúvá vált tiszt jelen volt, hogy „ne áltassák magukat rózsás reményekkel, mert talán, az útjuk a vérpadhoz vezet”. S Görgei ekkor sem tévedett, csak abban, hogy az ő útja itt még nem ért véget. Görgei Artúr a szabadságharc talán legtehetségesebb katonája előkelő helyen szerepelt a bécsi udvar halállistáján, de még Bécs sem merte életét elvenni, mert maga az orosz cár biztosította sérthetetlenségét a fegyverletétel után. S a cár uralkodói tanácsokkal fordult Ferenc Józsefhez. Azt mondta neki: „Görgei… letette a fegyvert, ez alkalmat ad neked, hogy uralkodói jogaink legszebbikét, a helyesen értelmezett kegyelmet gyakorolhasd”.  Erre a bécsi miniszter a következő rövid választ küldte: „A kegyelem jó dolog, de előbb egy kicsit akasztunk. Nem szabad visszariadnunk egy vérfürdőtől.” A kegyelem nem szerepelt Ferenc József tervei között. Görgeit rosszallva, de elengedte. Viszont kárpótolta, hogy Görgei ezután sohasem lelt nyugalmat, s 1916-ban bekövetkezett halálakor is a forradalom ellenségét és a szabadságharc bukásának okozóját látták benne, s ezt tanították a szocializmus idején is, hála Kossuth Lajos alapos munkájának. S a helyzet az emigrációba vonuló Kossuthhal? Ő volt Bécs listáján az első személy. S miért ő? Talán azért, amit még korábban Széchényi István is megfogalmazott. Kossuth hazafiassága vitathatatlan, de lelkesedése még sok baj okozója is lehet. S lett is, mikor Kossuth beleszólt a honvédelmi harcokba, mikor alkalmatlan tiszteket nevezett ki, mikor olyanokra bízta a hazát, akik később saját kereszténységüket, identitásukat is elhagyva tértek át más vallásra…

A zárógondolat. Egy valamiben hasonlít az 1849-50-es megtorlás a huszadik századiakra. Képletesen az áldozatok többsége itt is temetetlen maradt évtizedekig. Az aradi vértanúk egy részének holtestét rokonok és ismerősök lopták ki a várárokból vagy az akasztófák mellől, de többségük csak 1932-1933 között került az őt megillető végső nyughelyre. Azonban nem mindenkinek a holtteste került elő. Ilyen elfeledet vértanúnak mondható a már augusztusban Aradon kivégzett német származású Ormai Norbert, aki Kossuth szárnysegédjeként szolgált; a nyelvújító Kazinczy fia, Kazinczy Lajos, és az osztrák származású Ludwig Hauk. Batthyány Lajos is csak a kiegyezés után kaphatott méltó végtisztességet, s a többi pesti vértanú alig felének ismerjük a nyughelyét. Nem véletlenül. Bár 1867-ben Ferenc József kiegyezett a nemzettel, de egyetlen gesztussal sem érzékeltette, hogy megbánta volna a kivégzéseket. Ezért sem lehetett feltárni akkor a vértanúk sírjait. Így bár a magyarok gazdasági tekintetben és politikailag kiegyeztek Béccsel, lélekben sohasem. A megrendült magyar társadalom nagy része pedig nem tudta, miként is álljon az új dolgokhoz, ezért inkább beletörődött sorsába, s évtizedekre beleringatta magát egy érzésbe, amely nem történt meg 1867-ben, melynek illúziójában éltek nemzedékek, s éltek a huszadik században is, amely valójában 1526. augusztus 29-én Mohácsnál megszűnt létezni. 1848 és 1849 ezt a szellemet idézte meg, s ez a szellem nem más, mint a független magyar állam.

A nemzetért adta életét a Pesten kivégzett, az első felelős és független magyar kormánynak a miniszterelnöke: gr. Batthyány Lajos. Az Aradon, kegyelemből / golyó által kivégzett Dessewffy Arisztid, aki a magyarok visszavonulását tökéletesen biztosította egészen Világosig. Az örmény származású, tábornoki feladatokat ellátó Lázár Vilmos ezredes. Az adminisztratív feladatot ellátó Schweidel József. És az örmény származású Kiss Ernő, aki az első sortüzet még túlélte, s a szemtanuk szerint egy katonának közvetlenül a füléhez tartott puskából leadott lövéssel kellett végeznie a tábornokkal. Kötéláltali halált halt a magyart alig beszélő német származású Poeltenberg Ernő. A szabadságharc kiváló hadmérnöke, Török Ignác. A hadiipart megszervező német származású Láhner György. A horvát származású Knezić Károly. A sokszor vehemensen viselkedő Nagysándor József. A német származású Leiningen-Westerburg Károly gróf, akinek felmenői között csupa dinasztia hű tábornagyot találhatunk. Az ugyancsak német Aulich Lajos, aki a szabadságharc legidősebb tisztjei között volt. A szerb származású Damjanich János, aki már éltében legendává vált katonái között, s aki a bitófa alatt békült ki az utolsónak kivégzett Vécsey Károly gróffal. Vécsey a legmagasabb bécsi körökben forgott, apja a császári dinasztia hű szolgálója volt. Így ő kérte a halálos ítéletét fiának, akiben a család becsületén letörölhetetlen szégyenfoltot hagyó árulót látta. A kivégzés karmestere, Julius Haynau engedett a kérésnek, és utolsónak végeztette ki Vécseyt.

Emlékezzünk meg azokra akik életüket adták a magyar nép szabadságáért. Búcsúzóul Széchenyi István szavait szánom: „Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent, és munkálkodhass a jövőn”. [1] 

[1] A megemlékezés szövege az alábbi könyvön alapul: Hermann Róbert (szerk.): Vértanúk könyve. A magyar forradalom és szabadságharc mártírjai 1848-1854. Budapest (Rubicon) 2007.