Guba András: „bízom az igaz szavakban, amiket tőletek kaptam”

Volt igazgatónk a Patrocínium alkalmával tartott szentmisén mondott homíliáját azok kedvéért tesszük közzé, akik nem tudtak ott lenni a váci templomban. Mindazoknak, akik ott voltak, ajánljuk újraolvasásra.

Kedves fiúk, mesterek, szakoktatók, tanárok és mindenki, aki a gödi iskolában segíti a munkát! Amikor én ide kerültem, Gödre, akkor egyedül voltam. Nem hárman voltunk, mint János, Zoltán és Tamás. És házam sem volt, hanem lent laktam a villa épület pincéjében. Legutóbb még számtech terem volt. Kicsit nyirkos volt és olyan férfiasan trehány: rendetlenség volt, mosatlan edények.

És nagyon szerettem itt lenni. Azért szerettem itt lenni, mert nemcsak tanítottam, hanem Veletek találkozva én is rengeteget tanultam. Amikor köszönetet akarok mondani mindazoknak, akik a gödi piarista iskolában vannak, legfőképpen Nektek szeretnék köszönetet mondani. Mert ami belőletek jön, huncutság, okosság, bosszúság, öröm, tanulás és nem tanulás; az nekünk mindig olyan hívás, amiről azt érezzük, hogy Isten üzenete felénk és ha ezzel foglalkozunk, akkor azt csináljuk, ami a legfontosabb az életünkben és ettől boldogok vagyunk. Én komolyan sokat küzdöttem Veletek és erről tanáraitok közül néhányan tudnának mesélni.
Mielőtt ide jöttem, Budapesten tanítottam és ha ott a gimnazista diákok közül valakivel beszélni akartam, akkor rengeteg időbe telt, míg őszinte szavakhoz jutottam. És amikor Veletek szóba álltam, akkor tiszta szavakat hallottam. Ha megkérdeztem, hogy mi van veled, akkor nem mondtad meg. Vagy elmondtad, hogy apám berúgott, vagy jó volt a barátnőmmel a hétvégén, vagy meghalt az apám. Egyből, tisztán elmeséltétek, ami a szívetekben volt. Ez nagyon fontos nekem. Azóta is bízom az igaz szavakban, amiket tőletek kaptam.
Aztán még egy dolgot tanultam tőletek. Nem mindenkinek voltam elsőre bizalomgerjesztő. Aztán egyszerre elkezdtetek csöndesen mesélni arról, hogy szeretnétek családot, házat, feleséget, gyereket. Szeretnétek boldog családi életet élni, amit el tudtok tartani abból a munkából, abból a szakmából, amit itt az iskolában tanultok. És meg kellett tanulnom, hogy akárhogy is viselkedtek, akármilyen nehezen, a szívem mélyén bíznom kell bennetek, mert a felszín mögött ott van a nagyon fontos emberi szépség. Ezt is megtanultam tőletek.
Elég öreg vagyok már ahhoz, hogy azt mondjam, tanítani is tudlak titeket. És mondanék néhány mondatot, amit én bíznék rátok. Nemrég jártam a karosszérialakatos műhelyben, ott voltak a kilencedikesek, Lédermajer János barátomhoz mentem föl, hogy beszélgessünk egy kicsit. És láttam, hogy a karosszérialakatosok minden lakatos első munkáját készítik, egy kalapácsot. Kalapácsot kell abból a vas tömbből, amit megkaptak, fűrészelni. Ez nem annyira látványos és nem annyira izgalmas munka. És láttam, hogy nem nagyon tudnak egy percnél többet a fűrésszel foglalkozni, hanem minden mással inkább. Eszembe jutott, hogy amikor sokkal régebben engem is megpróbált édesapám ennek a szakmának a rejtelmeibe bevezetni, és azt gondolom, hogy ha valaki ezt a mozdulatot nem szereti, akkor mit szeret a szakmájában?

Eszembe jutott, hogy évekkel ezelőtt hegyet másztunk, tavasz volt, de még jeges minden. Ketten voltunk, nomádnak éreztük magunkat, kinn töltöttük az éjszakát is. Meghajnalodott, mentünk tovább, és láttuk, hogy ez a hegy, ami előttünk van nem kicsi. Éppen hóolvadás volt, hatalmas zuhatag, hegyi patakok ömlöttek, ami elmosott mindent. El kellett mennünk az egyik oldalról a másikra, csupa sár volt minden, csúszott, gyorsan kellett menni. A nap végére rájöttünk, hogy elvesztettük a térképet. Nincs térkép. Letáboroztunk egy fa alatt, fűtöttünk egész éjjel, hogy meg ne fagyjunk, kétóránként mentem fát vágni egy tőrrel. Az egyik vágásnál észrevettem, hogy valami folyik a karomon, annyira el volt fagyva a kezem, hogy nem vettem észre, hogy végigvágtam a tőrömmel. Másnap reggelre hóvakságot kaptam. Az olyan, hogy nincs erőd kinyitni a szemed. De tudtam, hogy mennünk kell, de megint nem értünk célba, az éjszaka ott talált minket a tűz mellett. A testvérem, a barátom kikészült, meg akart állni, megállt, nem akart továbbjönni, ordítani kellett vele, hogy menjünk tovább. Akkor, mikor majdnem megérkeztünk a célponthoz, két patakon kellett még keresztül menni, de olyan szélesek voltak, hogy
gyalog nem lehetett. És ott álltunk két patak közé bezárva, teljesen elvesztettük minden reményünket. Hiába vagyunk már itt, nem tudunk a célba érni. És fél óra múlva jöttek a hegyi mentők szemben.
Miért mondtam el ezt? Azért, mert sokszor az élet a következő lépésen múlik. Megteszed-e azt az egyetlen lépést, ami iszonyatos fájdalommal is járhat. Azért is mondtam, mert akármilyen kemény fiú vagy, egyedül nem megy. Kell társ, mester, a tanítód, megmentőd. Melléd szegődik és segít Neked. Erre gondoltam a fűrészelést figyelve.
Ezt szerettem volna nektek elmondani, és megköszönöm a két tanítást, az igaz szavakat és a tiszta szívet, amit tőletek kaptam.