„Csókolom, elvehetek egy körtét?”

A gyerekek életét meghatározza, hogy ide járnak

 

Ketten együtt már közel harminc évet töltöttek el Gödön. A diákok lassan már kivétel nélkül nénizik őket, mindketten azt gondolják, ez az iskola nem hasonlítható össze más iskolákkal. Egyikük csak hivatalos ügyekben, másikuk szinte csak ebédidőben, vagy iskolaidőn kívül találkozik a diákokkal, mégis állítják, sokat tanultak tőlük-róluk.

 

A gödi titkárságon mindig óriási a fordulatszám… Igazolás kell, létszámadatok, normatíva, helyettesítés, vizsgák, jogszabályok, kötszer, lázmérő. Pedig látszólag „Heni néni”, Helembai Henriett iskolatitkár csak ott ül egész nap. Látszólag.

• Hogyan kerültél Gödre?
• 2004-ben jöttem ide dolgozni, épp nem volt állásom, és keresgéltem, mikor ráakadtam az iskola hirdetésére, amiben gazdasági ügyintézőt keresett. Akkor közgazdasági szakra jártam a főiskolán, így gondoltam, ezt az állást pont nekem találták ki. Behívtak, de az akkori gazdasági vezető úgy gondolta, hogy Guba András mellett kellene inkább dolgoznom. Megpróbáltuk, először persze nem volt könnyű, de aztán összecsiszolódtunk. Nem volt egyszerű kiigazodni a titkárság bonyolult útvesztőin.
• Mi a Te feladatod itt?
• Iskolatitkárként máshol leginkább a gyerekek ügyes-bajos dolgait kellene intéznem, de nekem sosem volt pusztán ez a feladatom. Mikor idekerültem, az igazgatóhelyettes Csatai Árpád volt, aki nagyon sokat segített nekem. Ő szervezte a szakmunkásvizsgát akkoriban, és más dolgokat is, amik szép lassan visszakerültek a titkárság égisze alá. Nekem azóta is a tanügyigazgatás a legfőbb feladatom, és ketten oldjuk meg a diákok napi problémáit. Ezen felül még hosszú lenne a lista… (nevet)
• Mit gondolsz, ha a munkahelyedről kérdeznek?
• Azt, hogy ez az iskola sokat alakított rajtam, ahogyan én is rajta. Nekem eleinte nem volt egyszerű itt, mert azt gondoltam, mindenki a saját sorsának alakítója, de itt nagyon látszik, hogy ez nem így van. Olyan élethelyzetekkel lehet itt találkozni, amelyek bizonyítják. Leginkább azt gondolom, hogy itt rengeteget változtam az elmúlt években.
• Milyen a piarista iskola szerinted?
• Én csak a gödit ismerem leginkább, s talán a vácit. De Gödről azt tudom mondani, hogy itt a gyerekek életét meghatározza, hogy ide járnak. Teljesen mások kerülnek ki, mint akik bejönnek. Nagyon hat rájuk a bizalom, amit az itteni felnőttektől kapnak.
• Mit tartasz a munkád legnagyobb értékének?
• Azt, hogy a saját gyerekeim nevelésében is sokat segít az itt tapasztaltak egy része. Én az elején még próbáltam kis távolságot tartani a gyerekektől, aztán rájöttem, hogy ez lehetetlen. Vagyis nem könnyű megtartani a hivatalos stílust, mikor ismerem a hátterüket, jegyzőként ott vagyok az iskola összes fegyelmi tárgyalásán is, ahol nagyon nehéz helyzetek szoktak lenni.

Az ebédlőben nagy hajtás után vagyunk: vége a műhelynek és az elméleti óráknak is, Potyóné Vaszkó Mária, a fiúknak persze csak Marika néni, kiosztotta mindenkinek az ebédet, így szusszanásnyi ideje van arra, hogy beszélgessünk.

 

• Hogyan kerültél ide?
• Alapvetően munkahelyet kerestem épp és ide is bejöttem, van-e szabad állás. Nagyon megmaradt bennem, ahogy bekanyarodtam az iskolába a biciklivel – már akkor is azzal jártam – éreztem, hogy én sokáig itt fogok dolgozni. Ez 1994-ben volt, még Golda Gábor volt az igazgató, aki azt mondta, nincs felvétel, aztán egy hét múlva mégis visszahívott, hogy jöjjek. Az iskolába belépve jó hangulatot, de fegyelmezettséget láttam, szinte ünnepélyes volt. Tudtam, hogy nekem itt kell dolgoznom, és csalódott voltam, mikor mondták, hogy nincs felvétel.
• Ismerted a piaristákat korábban?
• Fiatal koromban, mivel Bács-Kiskun megyében éltem, jártak ismerőseim a kecskeméti piaristákhoz, de különösebben nem volt tapasztalatom.
• Szerinted milyen a gödi Piar?
• Én családiasnak látom, teljesen más, mint a másik iskola, ahol dolgoztam korábban. Az emberek itt nem hidegek, fontosak az értékek, amik valódiak. Például a tisztelet, ami nagyon látszik a kollégistáknál. Egyébként velük teljesen más kapcsolatom van, mint a tanároknak, hiszen nálam egyetlen követelmény van, hogy náluk legyen az ebédkártya. Így sokkal nyitottabbak. Nekem az is nagyon tetszik, mikor vacsoráztatok és van közös ima az elején, meg a végén. Ez jó érzés. Szerintem itt a rászoruló gyerekekkel nagyon sokat foglalkoznak, a vezetőség részéről is segítséget tapasztalok.
• Mi a te feladatod nálunk?
• Minden, amit egy konyhában el lehet képzelni, az ételosztástól kezdve a mosogatáson, mosáson át. Szerencsére nem egyedül vagyok, ketten dolgozunk itt, ez jó. Rendezvényeken is részt veszünk, segítünk. Illetve a gyerekek is jönnek, főleg a kollégisták: „Marika néni van..?”, kérnek valamit, gombot varrunk, vasalni szeretnének. Családias az egész, kicsit olyan, mintha a fiaimat segíteném, jól szót tudok érteni velük. Később is visszajárnak, beköszönnek nekem a régi diákok.

Erre a szóra be is toppan egy hazafelé tartó kollégista: „Csókolom Marika néni, elvehetek egy körtét?” „Igen, de ugye ebédeltél?” – hangzik a válasz, aztán rohan is a diák a buszhoz, nem elfelejtve a hétfői találkozást kiemelni és elköszönni.

 

• Az itt töltött húsz év alatt miben változott szerinted az iskola?
• Voltak változások, új igazgatók, de mindenki hozta-adta a legjobbat magából. Növekedett a létszám is, de működik minden.

 

(Megjelent a Piaristák MA 2013/4. számában.)