Elballagtak diákjaink
Május 6-án elballagtak diákjaink. Galsa László igazgató beszéde
Tisztelt Végzős Fiatalok! Tisztelt Szülők! Tisztelt Kollégák!
Úgy gondolom, hogy a bennünk rejlő érzések életünk talán legfontosabb építőkövei. Azonban ezeket az építőkockákat nem egyszerű megtalálni magunkban, s azokról beszélni még nagyobb kihívás. Miközben a mai beszédemen gondolkodtam, három ilyen érzelmi építőkockát fedeztem fel magamban: az örömet, a szomorúságot és a hálát.
Örömmel állok itt, mivel elérkeztünk a célvonalhoz, s már csak a célszalag átszakítása van előttünk! Aztán érzek egyfajta szomorúságot is, ami az elengedés szomorúsága, végül, de nem utolsó sorban hála is van bennem mindazok felé, akik az elmúlt évek során tettek azért, hogy az itt felsorakozott fiatalok eljussanak idáig.
Tisztelt Végzős Diákok!
Ahhoz azonban, hogy most itt állhassanak a célszalag előtt, végig kellett járniuk egy utat. Egy több éves utat. Úton voltak! Ki így, ki úgy, ki amúgy.
Jómagam áprilisban egy ötnapos zarándoklaton vettem részt, amelynek voltak nehéz pillanatai. Ezekben a nehéz a pillanatokban sokat elmélkedtem az „úton levésről”. Többek között eszembe jutott az az örök dilemma, ami az egyik kedvenc magyar filmemben is megfogalmazódik. A filmben két teherautó sofőr beszélget egy vendéglő teraszán némi bor mellett és után: az egyikük állítja, hogy az úton levés szépsége és célja maga az út, minden más mellékes, a másikuk viszont a megérkezésre esküszik, s nagy vágya, célja az, hogy megérkezzen arra a helyre, ahol véglegesen ott is marad.
Akkor most, hogy is van ez? Menni vagy megérkezni?
Jómagam azt gondolom, hogy a kettő kölcsönhatásban van egymással. Ahhoz, hogy sikerként tudjunk megélni egy ilyen jeles napot, mint a mai, fontos, hogy megküzdjük előtte az utat, ahogy Önök is tették az itt töltött négy évben. Ki így, ki úgy, ki amúgy.
Viszont úgy gondolom, hogy a célba érés, az Önök esetében a sikeres vizsga nem arra szolgál, hogy lehorgonyozzanak, hanem arra, hogy erőt merítsenek az újabb és újabb utakhoz és kihívásokhoz.
Az úton levés másik nagy dilemmája hogy azt egyedül vagy társakkal tegyük-tesszük-e? Én a korábban említett zarándokutat a feleségemmel jártam végig, s bizony, ahogy fáradtam, egyre inkább fontosabbá vált a társ jelenléte, hogy valaki, aki fontos nekem, akivel elfogadjuk egymást ott áll mellettem, ahogy Önök mellett is ott álltak szüleik és tanáraik az úton, még akkor is, amikor ez az ott állás nem fizikális volt.
Tisztelt Fiúk! Ne féljenek megtalálni a hála érzését magukban, s legyenek bátrak és merjék kifejezni hálájukat útitársaik felé.
Van itt végül még egy kérdés. Ha megvolt az út, aztán célba is értek, akkor hogyan tovább?
Van egy rossz és egy jó hírem. A rossz hír az, hogy az újabb utakat és célokat már saját maguknak kell majd megtalálniuk. A jó viszont az, ha alaposan körülnéznek maguk körül és magukban, akkor mindig megtalálhatják azt, azokat, akikre támaszkodni tudnak a választott útjaikon.
Tisztelt Ballagó Diákok!
Isten óvja Önöket választott útjaikon!
Képek: Adamcsik Viktória, Szabó Gabriella